"Siroki Laci Honlapja"
"járom az utamat,mert helyettem úgysem teszi senki

1978-ban születtem Borsod-Abaúj-Zemplén megye legszegényebb térségében, a Cserehát egyik településén, Lakon, egy romungró cigány család gyerekeként.Édes apám egy 8 osztályt végzett segédmunkásként tartotta el 5 fős családunkat.Tizennyolc éves koromig a Lakon, található cigánytelepen éltem.Mindig érthetetlen volt számomra, miért nem kezelnek minket emberként a helyi és környező településeken élő paraszt emberek. Miért ijesztgetik velünk a magyar gyerekeket, miért kell külön padsorban ülnünk, és miért kell matek órán játszani, rajzolni, és gyurmázni miközben a magyargyerekek egyenleteket oldanak meg.Már gyerekként nem tetszett ez a szörnyű helyzet. Hallgattam, hogy az öreg magyar nénik azon veszekednek, hogy melyik cigány büdösebb, és milyen jellegzetes szaguk van. Az általános iskolát ennek ellenére 4-essel végeztem, majd az iskola beíratott a Sajószentpéteren található szakmunkás iskolába kőművesnek, én viszont mindig érettségizni akartam autószerelőként, de ez az iskolát nem érdekelte.Kőműves tanuló két hétig voltam, mert túl jó tanultam, így leraktak géplakatosnak, persze kérdezés nélkül.A géplakatos szakot elvégeztem, két évig voltam munkanélküli, és néztem, ahogy a telepen élő emberek, hogy vesztik el a munkájukat ezek között apám is a privatizáció miatt.  Éreztem ez így nem mehet tovább, a telepen élő összetartó közösség szétrobbant, a munka hiánya miatt. Verseny indult a családokban, ki kapja meg a napszámos munkákat ki alakult a káosz.1996. májusban eldöntöttem kimegyek a településről a nagyvilágba és megkeresem a megoldást. Beiratkoztam a Miskolci Debreczeni Márton Szakközép Iskolába, a 2 éves, érettségi szakra, ahová felvételt is nyertem.A közeli rokonok (10-20 felnőtt) összefogtak, elmentek csipkét gyűjteni és az ebből kapott pénzt nekem adták, hogy menjek és kezdjem el az iskolát.Nagyon nehéz volt az első évem. Egyedül voltam az osztályban cigány, furcsán öltöztem, beszéltem, nagyon sok olyan hiányom volt, amit az általános iskolában nem tanultam meg. Kinevettek, gúnyoltak és kibeszéltek, az egy év alatt nem volt egyetlen barátom sem.A második héten az igazgató úr egy rádió antennával rám ütött a folyosón a diákok előtt, de csak úgy majd a lépcsőn lelökött, és visszahívott „gyere vissza cigánygyerek” és ismét lelökött, még most sem tudom miért.Ekkor minden összetört bennem, ilyen a nagyvilág is? Talán ez a sorsom? erre születtek a cigányok?A második évben elkezdtem a beilleszkedést a közösségbe.Levágtam a bajszomat, a nagy göndörhajamat, a szövetnadrágomat és makkos cipőmet lecseréltem, sportcipőre és farmerra. A rózsás ing helyett pólót vettem fel.Éjszakánként, úgy hogy senki ne vegye észre általános iskolai könyvekből tanultam.Eredményes volt a változás, egyre több barátom lett.  Az iskolában mindenki ismerte nevemet, megnyertem az irodalmi versenyt, igazi fiatal és EMBER lettem.A rokonok folyamatosan gyűjtögettek, hogy én továbbra is tanulhassak.1998-ban leérettségiztem, ez év augusztusában egy tábort szervezet a Laki általános iskola és valamilyen budapesti szociológus. A táborba meghívtak.Láttam a gyerekek szemében, ahogy felnéznek rám és várták, hogy változtam-e.Megmaradtam-e kis Lacinak, vagy pedig gőgös érettségizett vált belőlem, de az előszó után megnyugodtak.A tábor egy-két napig normálisan működött, majd eztán a tanárok elkezdet inni, szigorúskodni, kiabálni.A negyedik nap elcsattant a pofon.A 12 éves unokatestvéremet elküldte egy tanár cigit venni, erre az Andi visszautasította a kérést és ezért olyan pofont kapott, hogy a fülbevalója kiesett.Ekkor derült ki minden a táborban vezető szociológus számára.A Bohn Katalin ekkor döbbent rá, hogy miért van az, hogy a laki iskolában a cigányok 60%-a megbukik, miért ülnek a gyerekek hátra tett kézzel, és miért nem látszik arcukonSemmilyen reagálás vagy mimika sem.Elkezdtünk beszélgetni a Katival, elmondtam, hogy szakadt fel nekem is a bal fülem, hogy tört ki az Anita foga, hogy ájult el a Józsi stb.Megfogattuk a Katival, hogy teszünk ez ellen valamit.Két évig levelezgettünk, közben engem elvittek katonának, majd 1999-ben csináltunk, egy Egalitás nevű alapítvány. Az alapítvány fő tevékenységeként 30 fiatalt vittem fel pestre és minden második hétvégén médiát tanultunk híres fotósoktól és filmesektől 2 éven keresztül.Az iskolának ez nagyon nem tetszett, kiderültek olyan dolgok, amiket mindig bezártak egy nagy fekete ajtó mögé, a verések, a büntetések, a különültetések.azt gondoltuk, hogy az ajtókulcsa lehet a média.2000-ben úgy éreztük, hogy Tomoron kell egy helyi alapítványt létrehozni, amiben mi dolgozunk, és amit mi vezetünk, ez lett a Rom Som Alapítvány.Az alapítvány ügyvezetője lettem, közben kaptam egy imunrendszeri betegséget, amitől nem tudtam lábra állni, járóképtelenné váltam. A pénztelenségem nem engedte meg a kivizsgálásokat.A rokonok elkezdek pénzt gyűjteni és orvosokat keresni.28 orvos közül senki nem tudott fájdalmamon enyhíteni. Gyógyszerfüggő lettem.Majd 2001 januárjában nyertünk az Autonomia Alapítványtól 1. 000. 000 Ft-ot kecsketartásra.Ez a pénz számunkra eddig kimondhatatlan és elérhetetlen volt.Összehívtuk a 18 családot, 1 éves kortól-65 éves korig.Senki sem hitte, hogy ez igaz lehet, (nem voltam még hiteleles, hisz nagyon fiatal voltam).Beszélgettünk, vitatkoztunk, majd megszólalt az atyus „gyerekek eleget dolgoztunk a parasztoknak napi 1000 Ft-ért, most itt lehetőség, hogy mi vegyük kezünkbe sorsunkat” -néma csend.Fogjunk újra össze! Szóltak az emberekÍgy lett a családoknak 5-5 anya kecskéje.A tejből és a gidából kapott pénz lehetővé tette, hogy a fiatalok tovább tanulhassanak, a családok fát vegyenek, ne pedig lopjanak.Három fiatal végezte el a 8 általánost felnőttként.Majd 2003-ban újra kiírták a pályázatot, 2800. 000Ft-al.Összehívtam az embereket és megírtuk az analfabéta Barnus-sal, és 4 osztályt végzet Marival.Úgy állítottuk össze a programot, hogy minden korosztály kapjon feladatot.Az idősek vezetik a programot, nyilvántartják az állományt, és belső monitoringot végeznek, amit eztán közösen értékelünk.A fiatalok könyvek segítségével menedzsmentet tanulnak, piacot keresnek és a program gazdasági részét, vezetik.A koordinálást én vezettem. Sajnos a betegségem miatt nem tudtam teljes mértékben feladatom ellátni, de 12-15 éves testvéreim, rokonaim segítették munkámat.
  A rokonság összeadta a pénzt, hogy menjek Miskolcra és keressek partnereket.Beutaztam Miskolcra és ha valamilyen házon találtam egy cégtáblát oda bekopogtam „ Siroki Laci vagyok a Rom Som tól és ezt szeretném csinálni….”Így találtam partnerként a Közösségfejlesztők Egyesületére, a Dialóg Egyesületre, a Közművelődési Intézetre, a Mobilitás régiós képviseletére.A partnek folyamatos támogatásával elkezdtük a folyamatos fejlődést.Meglett az első számítógépünk, az első 400. 000Ft értékű közösségi házunk, és az első 60 fős gyerekprogramunk. Közben folyamatosan nőtt az aktivistáink száma is. A fiatalok és az öregek is beiratkoztak iskolába. Nyolc fiatalunk iratkozott be a megyénk legjobb gimnáziumába (Földes Ferenc Gimnázium), köztük a 42-éves kálmus bátya is, most mindenki 3.-os.A felnőttek 9- en végezték el az általános iskolát, és egy szakmát, köztük a 43 éves anyukám is. Igazán csak az kellett, hogy ott legyek velük, legyen egy elérni kívánt cél, és legyen egy példakép.Az alapítvány egyre nagyobb lett, volt kecske Lakn, Tomoron, Szakácsiban, Hegymegen, ez 18 családot látott el 3 éven keresztül.A gyerekeik hozzánk jártak a 4 településről, kibővülve Alsóvadász és Homrogdal. A Cserehát lassan kezdett minket megismerni.2005-ben nyertünk a H.E.F.O.P 2.1.4 Tanoda programán, ahol olyan pedagógiai módszert alkalmaztunk, ami egy innovatív kezdeményezés talán országunkban.Mivel tudtam, hogy az iskola nem igazán segít a gyerekek tanulásában, a továbtanulás elősegítésében, ezért azt gondoltuk, hogy a mi tanodánk legyen tutori rendszerben. A diákot a pedagógusok által felkészített, középiskolások tanítják délutánonként. Segítik a házi feladat megoldását, programokat szerveznek a cigánygyerekeknek, és tanoda meg ad minden olyan lehetőséget a gyereknek, amit egy középosztályú család tud biztosítani a gyerekének.Tapasztalatból tudtuk, hogy nem mindig értettük a magyar tanár nénik szavait, mindig más szavakat használtunk, ezért is gondoltuk azt, hogy ha mi mondjuk el a rokonainknak, diákjainknak az anyagot, talán jobban érthető, és pláne, hogy mi már középiskolások vagyunk, így ez egy inspiráló erő is.Azonban már láttuk ez kevés. Ki kellett dolgoznunk egy újabb programot a felnőttek számára is, ekkor jött a H.E.F.O.P 2.3.1 Egyetlen esélyünk az összefogás című projektünk a tanoda 2. fordulójával párhuzamban.Ez a két projekt lehetőséget adott egy komplex programra.A 2.3.1.-be 11dajka, 7 nonprofit menedzser, 6 víz-gázszerelő, 4 ács és nyolc kőműves kezdett képzésünkön 2006 augusztus 1-vel.Ezek gyerekeik pedig jártak hozzánk a tanodában.Ha most be megyünk egy családházba azt látjuk, hogy a az apa tanul a fiával, az anyuka a nagymamával, és a nagypapa az unokával.Talán ez a legnagyobb siker, amiben én is segítettem.Közben felépítettük a 248 négyzetméteres közösségi házunkat, ahol szeptember 1. –vel gimnáziumot kezdünk.A 2007 februárjában kezdődött UNDP Cserehát program segítségével, öt településen nyertek a helyi cigány emberek fejlesztési pályázatot, Alsóvadász,Szakácsi, Lak, Selyeb, Homrogd, és persze Tomor.A projekteink annyira jól sikerültek, hogy a miniszterelnök is meglátogatott minket.Két aktívan működő öntevékeny csoportot hoztunk létre, Selyeben és Lakon, segítettük a Tomori és Selyebi Cigány Kisebbségi Önkörmányzatok létrejöttét.Igazán azért írok többes számban, mert én mindig is azt akartam, hogy ne csak én csináljak mindent, ha nem közösen a helyi emberekkel.
 A képzések lehetővé teszik a továbblépést.A dajkák vigyáznak a gyerekekre, az anyukák így bejönnek hozzánk tanulni és dolgozni.A férfiak létrehoznak egy KHT. Amiben a végzett szakmunkások dolgoznak, amit a non-profitok vezetnek, plusz egyre több új településre megyünk el, és civileket, dajkákat, vállalkozásokat hozunk létre.

Út.i.: „járom az utamat, mert helyettem nem járja senki”

Üdv:Siroki Laci